A folk-metál stílus legfőbb hazai képviselője egyértelműen a soproni Dalriada zenekar. Nem húzom feleslegesen az időt biográfiai adatokkal, akit érdekel, a hivatalos oldalukon megtalálja. :)

Az együttes hatodik nagylemeze, az Ígéret, a német AFM kiadónál jelent meg, ami igen nagy előrelépés a banda életében.

A lemezt kézbe véve rögtön feltűnik, hogy sokkal színesebb, mint az eddigiek. A Dalriada albumcímek a hónapok pogány neveit viselik /legalábbis májusig stimmel :)/ (Fergeteg, Jégbontó, Kikelet, Szelek, Ígéret, Napisten, Áldás, Új kenyér, Őszelő, Nagyvető, Enyészet, Álom). Az első három albumnál ennek megfelelően a fagyos-havas témák domináltak, és a két legutóbbi CD, a Szelek és az Arany-album is elég visszafogott volt.

Ezzel szemben az Ígéret borítóján tiritarka, virágos búzamező látható. A füzetke is gazdagon illusztrált, minden egyes dalhoz külön kép készült, ezeket Binder Júlia, Laura nővére festette.

Számlista:

1, Intro
2, Hajdútánc
3, Hozd el, Isten
4, Mennyei Harang
5, Ígéret
6, Igazi Tűz
7, Kinizsi Mulatsága
8, A Hadak útja
9, Leszek a Csillag
10, Leszek a Hold
11, Outro

 

 A lemezt a Fajkusz-banda vezeti fel, egy Introval. Ők már a korábbi lemezeken is közreműködtek, de leginkább az Arany-album idején kerültek előtérbe. A népzenei elemek jelentős részét erre a lemezre is ők játszották fel, és koncerteken is egyre gyakrabban kísérik vonós hangszerekkel a Dalriadát. 
A népzenei bevezetés után nagyot robban a lemez előfutára, a Hajdútánc. Ez egy igazi koncertszám, melyben Laura először használja szólóban a krákogós hangját. Koncerten már sokszor hallhattuk tőle ezt a hangot, de lemezeken még nem. Szerintem bátor lépés volt előrukkolni ezzel a számmal, rendesen meg is osztotta a hallgatóságot. Nekem személy szerint nagyon tetszik, de van akinek kevésbé.

Hozd el Isten... című szám egy életút áttekintése, nagyon kellemes, éneklős szám. A közepe felé feltűnik egy igen szokatlan szintetizátor-hangszín, és még tangóharmonika-szólót is hallhatunk. Érdekes színfoltja ez az albumnak.


A Mennyei Harang egy szomorkásabb szám, mely a "Júlia szép leány..." című balladát dolgozza fel. (Röviden: Egy gyönyörű, fiatal lány kimegy a búzamezőbe virágot szedni, mikor megjelenik az égen egy tündér (más változatokban bárány), és mondja neki, hogy az égbe fogja vinni három nap múlva. A lány pedig hazamegy, és elbúcsúzik az anyjától.)


"Ne sírj, Anyám, immár Nap, s Hold közé megyek.
Ne sírj, Anyám, elbúcsúzám...
Mennyei harang, húzatlan es megszólalék,
Gyenge lányodat fel az Égbe vezeték..."

A számot az "Indulj el, egy úton.." kezdetű népdal zárja, libabőrös lesz tőle az ember.

Ötödik helyen a lemez címadó dala, az Ígéret áll. Ennek alapja a "Fordulj, kedves lovam" című népdal, egy fenséges refrénnel megtoldva. Egy hazáját elhagyó, bujdosó emberről szól a szám, ennek ellenére nagyon pörgős, vidám dal. Úgy gondolom kiérdemli ez a szám a "Dalriada - himnusz" címet. :)

Az Igazi Tűz egy szívbemarkoló nóta, jelenleg ez a kedvencem az albumról. Az elmúlásról, halálról szól, ám nem búskomor módon, hanem inkább reménytelien, hogy szeretteink nem távoznak el véglegesen. (nem szeretném ezt a dalt szételemezni, mindenki értelmezze úgy, ahogy szeretné)
A zenekar egyik alapítójának emlékére szól ez a szám, aki nagyon fiatalon hunyt el.

Kinizsi Mulatsága vidámabb vizekre evez, Kinizsi Pál hadvezér török elleni győzedelmességét dolgozza fel. A legenda szerint Kinizsi török holttestekkel a markában ropta a táncot egy győztes csata után.
Lendületes szám ez is, a végén pedig újra hallhatjuk Laura hörgését, Tadeusszal karöltve.

Komor, súlyos dallamokkal indul a Hadak Útja, mely Csaba királyfiról szól, és ígéretéről, mely szerint csillagösvényen tér vissza seregével, ha a székely népet veszély fenyegeti.
A számban minden van, mi szem-szájnak ingere, Tadeusz hörgése dominál, melyet András tiszta éneke vált fel, a refrénben pedig Laura vezetésével a kórust hallhatjuk.

A Leszek a Csillag, és a Leszek a Hold témája a táltosvilág körül forog.
Előbbi egy dallamos, emelkedett dal, alattomosan fülbemászó refrénnel.

A Leszek a Hold pedig az album csúcspontja, minden szempontból. Egy igazi folk-metál legenda született ezzel a nótával. Zenei kíséret nélkül nyitja egy kórus, majd Laura versszaka után a finn Korpiklaani együttes frontembere, Jonne válaszol...finnül.
Hatalmas ötlet volt ez a kétnyelvű szám, hiszen Európában szinte csak a finnekkel rokon a nyelvünk, ilyen egyedi lehetőség más nemzetnek aligha adott.
És ha ennyi nem lenne elég, akkor a dal utolsó 2 és fél percénél jön egy újabb meglepetés: A szám belassul, és jön egy révülős-regölős rész. A dobok sejtelmes ütemeket ütnek, Jonne révül a háttérben, Andris pedig "elregöl" egy versszakot, melyet még kétszer megismétel, utoljára Laura hörgésével megtoldva. Eztán még elhangzik a refrén, és egy dobolós-révülős Outro-val zárul a lemez.



 

Tagok:

Binder Laura (ének)
Ficzek András (ének, gitár)
Németh- Szabó Mátyás (gitár)
Rieckmann Tadeusz (dob, hörgés, vokál)
Molnár István (basszusgitár)
Ungár Barnabás (billentyűk, hörgés, vokál, kórus)

illetve a Fajkusz banda (népi hangszerek, kórus):
Fajkusz Attila, Szőke Ernő, Szőke Gergely

Összegezve:

Mivel nagyon szeretem a zenekart, így nem tudok elfogulatlanul véleményt mondani a lemezről. Zseniális, katartikus, pörgős, igényes...röviden ennyi. :)
Albumról albumra megfigyelhető a fejlődés, de ez nagyobb lépés volt, mint amire számítottam.
Sok ismerősöm kritizálta a Dalriadát, hogy "csak a kemény dobra alapoznak, néha benyomnak egy hegedűt, és ráénekelnek". Persze ez nagyon lesarkított kritika volt, de azt el kellett ismernem, hogy az állandó zúzós dobtól bizony kissé tényleg egyhangúak voltak a számok.
Most, mintha újjászületett volna a  zenekar, sokkal kiforrottabban, átgondoltabban használnak minden zenei elemet. Több népzenei elem kerül elő az albumon mint korábban, a dob is ott zúz, ahol kell, vannak részek zenei kíséret nélkül, csak a kórussal...
És ha már kórus: Nagyon ritka hogy egyetlen ember énekel, a refrénekben szinte mindig kórus erősíti Laura fő dallamát. Az Ígéret refrénjében, -nem tudom pontosan mennyi- ,de legalább 6-7 sávon megy az ének, Laura hangja is 2-3 féle verzióban lett felvéve, és keverve.
Nagyon erős albumot hozott össze a zenekar, kíváncsi vagyok, hogy ezt hogy fogják tudni felülmúlni a következő lemezzel. :)

~Forrest67~

 

Forrest67 2011.01.13. 10:36

Ad Victoriam!!

Sabaton - Coat of Arms

Nem mondhatom magam régi Sabaton fannak. Igazából néhány hónapja ismerem az együttest, azelőtt csak hallottam innen-onnan róluk, de egy legyintéssel elintéztem a dolgot, mondván mi sem áll távolabb a kis szimfónikus-metálos lelkemtől, mint a "military power metal".

2010 novemberében, aztán önálló koncerttel jöttek hazánkba, és mivel pár barátom igen lelkesen várta az eseményt, úgy gondoltam belehallgatok már hogy mi is ez tulajdonképpen. Nem mondhatom hogy elsőre teljesen megfogott, de annyira felkeltették az érdeklődésemet, hogy a koncertre elmenjek. Hát nem bántam meg... Még úgy is, hogy éppen csak ismertem a számokat, életem egyik leghangulatosabb koncertje volt ez. Teljesen közvetlen a banda, hihetetlenül meg tudják mozgatni a közönséget. Az énekes, Joakim Brodén rendkívül karakteres frontember, ő az együttes lelke.

Így került a Sabaton a toplistás kedvenceim közé. Ezét fogom most leelemezni nektek 2010-es albumukat, a Coat of Arms-t.

 

A nyitószám, a "Coat of Arms" azonnal belevág a Sabatonos hangzás legjavába. Himnikus, zúzós albumkezdés, éppen olyan, amit már megszokhattunk a srácoktól.

A második helyen lévő "Midway"-el az egyetlen komoly gondom az, hogy rövid. Mindössze 2 és fél perces, pedig egész jó szám lenne belőle, csak mire beindul, már vége is.

Az 1944-es Varsói felkelésnek állít emléket az "Uprising" című szám. A náci elnyomás alatt lévő Varsóban felkelés tört ki, melyet a németek rendkívül kegyetlenül levertek. Közel 200 000 lengyel halt meg, a túlélőket pedig koncentrációs táborba szállították. "Mikor a legyőzötteket elszállították, a német tisztek tisztelgéssel fejezték ki hódolatukat a lengyelek hihetetlen bátorsága és becsülete iránt." /Wikipedia/ A Sabaton pedig ezzel a számmal fejezi ki tiszteletét előttük. Mint tudjuk, a zenekar elsődleges célja az, hogy a történelem nagy csatáit, háborús eseményeit örökítse meg egy-egy dalban.

Negyedik helyen robban a "Screaming Eagles", igazi koncertszám, sokak szerint a legjobb szám az albumról. Szerintem van jobb is, mindenesetre erős zene, az biztos.

Nálam az album csúcspontja a "The Final Solution". Érdekes, mivel épp ez az egyetlen lassú szám a lemezen. A nevéből már rá lehet jönni (A Végső Megoldás), hogy a holokausztról szól a szám. Ünnepélyes szintetizátorszólóval indít,  majd egy szolid dob-gitár alap csatlakozik hozzá, Joakim is kicsit visszafogottabban énekel. Egyszerűen nem lehet nem beleborzongani ebbe a számba, a kórusokkal megtámogatott refrén, és a végén, mikor ellhallgat a zene, és csak az énekes+kórus nyomja a refrént, aztán fél hang felugrással visszacsatlakozik a zenekar, hát az eszméletlen.

"Aces in Exile" a hatodik szám címe, itt újból zúzósabb vizekre evezünk légtérbe szállunk, mivel az angliai légicsatákról szól ez a szám.

A "Saboteurs" kellemes gitárszólóval indít, majd egy tipikus sabatonos-zúzda lesz belőle.

Hirtelen a német oldalon találjuk magunkat, a "Wehrmacht" című szám egy igazi menetelős nóta. (a Wehrmacht a németek hadseregének megnevezése)  Kivételesen a nácik szemszögéből látjuk a dolgokat, persze kissé ironikusan kell venni. Nagyon kellemes a szám közepén feltűnő latin szöveg: "Ad victoriam, ex machina, non sibi sed patriae", mint  egyfajta induló. Szinte kedvet kapunk kimenetelni a frontra, csak a feeling kedvéért. :)

"White Death" nekem nem mutatott fel sok újat, egy a sok jó Sabaton szám közül.

Az utolsó helyen a "Metal Ripper" áll. Már két korábbi albumot is olyan számokkal zártak, melyek magáról a metál zenéről szólnak, olyan igazi bulizós nóták. (Metal Machine, Metal Crüe). Ez is abba a sorba áll be, kellemes lett ez is, de az előbb említett két szám nálam kenterbe veri...viszont albumzárásnak jó.

Összegezve:

Első hallásra a legtöbb Sabaton szám egyformának tűnik. Viszont ha újra és újra meghallgatjuk őket, mindegyikben felfedezünk egy-egy dalalmot, gitárszólót, kórusbetétet, ami baromira megfogja az embert, és azzal az egész számot megszeretteti vele. Az új album mindössze 40 perces, de igen erős számokból áll össze, és érezni, hogy kiforrottabb a hangzás mint korában. Rengeteg kritikus áll tanácstalanul az előtt, hogy a Sabaton mi a franctól lehet ilyen sikeres?! Szerintem kár felakadni ezen, az egész zenének van egy sajátos hangulata, nem törekednek világmegváltó nagyzenekari művekre, és talán épp ez az egyszerűség (de közel sem igénytelenségről beszélünk!!!) az, ami megfogja az embert. Aki pedig koncerten látja őket, az menthetetlenül megfertőződik. :)

~Forrest67~

 

 

 

 

 

Ma éppen annyi nap telt el az évből, mint ahány év eltelt a harmadik évezredből. Ennek a - nem túl jelentős - dátumnak tisztelegve nézzük most meg, hogy mely az az 5 készülőfélben lévő, vagy csak ötlet szintjén meglévő, esetleg már kiadásra váró lemez, amelyek remélhetőleg sok boldog percet fognak okozni nekünk a 2011-es évben!

5. A Guano Apes feloszlása óta eltelt jó néhány év, azóta annak rendje és módja szerint újraalakultak, koncerteztek, és szorgalmasan készítik a negyedik stúdiólemezüket. Sokak régi nagy kedvencei ők, őszintén bízok abban, hogy sikerül többeknek nosztalgikus pillanatokat okozniuk. Természetesen az új anyagot várjuk, szeretnénk minél hamarabb beszámolni róla!

4. Büszkén tekinthetünk a hazai Dalriada csapatára, akik úgy tűnik egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek, amit ahogyan tudják, meg is hálálják. Biztos vagyok benne, hogy néhány olvasónak már a jegye is megvan a februári lemezbemutató koncertre. Az "Ígéret" kereken egy hónap múlva fog megjelenni, tehát már nem is kell olyan sokat lapozgatni a naptárunkban. Csak remélni tudjuk, hogy a kiváló 2009-es Arany-albumot is felül tudják múlni.

3. A holland Within Temptation sem tétlenkedett az utóbbi időben. Az együttes tagjai nem csak a magánéletben voltak aktívak (már követni sem tudtuk, hogy éppen kinek született gyereke), de szépen lassan készültek az új lemezzel is. A nemrég bemutatott lemezborító igencsak felkavarta a kedélyeket, a Sin City-re emlékeztető képregény-szerű munka nem éppen illik az eddigi dark-goth imidzsbe. Az biztos, hogy valamiféle stílusváltásra kell készülni, személy szerint kicsit félek is ettől (Azért remélem, Sharon nem fog fuxokkal a nyakában rappelni...). A megjelenés itt is vészesen közeleg, lehet izzítani a hangszórókat!

2. Slipknot. Azt még nem lehet tudni, hogy új lemezzel is jelentkeznek, vagy csak végigfesztiválozzák a nyarat, de már megerősítették a rajongókat abban, hogy 2011-ben visszatérnek a zenei életbe. Paul Gray halála óta érthető okok miatt nem koncerteztek, ezért az egész világ kíváncsi arra, hogyan képesek majd színpadra állni a történtek után. Nincs pontos információnk arról, hogy ki veszi át a helyét a basszusgitáros poszton, valószínűleg a banda egy másik tagját képzik át, de már felmerültek olyan kétes pletykák is, hogy magyar basszusgitárosa lesz a bandának. Ehhez azért szkeptikusan állunk hozzá, a magyar metáléletnek viszont mindenképpen jót tenne egy ilyen húzás.  Ne kiabáljunk még el semmit, nyáron biztosan választ kapunk majd minden kérdésünkre.

1. A lista győztese pedig nem más mint a már hosszú ideje várt, beharangozott új Nightwish album. A munkafolyamatokról rendszeresen olvashattunk a Nightwish Camp blogbejegyzéseiben facebookon, valamint ugyanitt tekinthettük meg az idilli finn környezetben készült fotókat, ahol a fiúk láthatólag nem csak a zeneszerzés és a stúdiózás élvezetének hódoltak... A Nightwish napjaink egyik legmegosztóbb zenekara, Tarja távozása után (2005. október 21.) több mint öt évvel néhol még mindig tart a vég nélküli és eredménytelen Tarja vs. Anette háború. Persze sokan már megbékéltek a helyzettel, elfogadták a döntést, megszerették Anette-t, vagy nem, de nem hallgatják az "Új Era" lemezét, a Dark Passion Playt. Lényeg hogy egyes fórumokon még mindig szidják egymást a rajongók. Többek között éppen ezért is várjuk már annyira az új lemezt. Bizonyára Tuomas mesterben nem fogunk csalódni, de egyszerűen nem tudjuk, hogy lehet-e annál többet, jobbat felmutatni, mint az együttes utolsó lemezei. Várjuk tehát rendületlenül, és meg merem kockáztatni, hogy sokunk el sem fogja hinni, amikor végre az új Nightwish lemezt bömböltetheti az összes létező médialejátszóján.

Sokat várunk a 2011-es évtől, és ha csak a felét is teljesítik a zenekarok az ígértnek, akkor már elégedettek leszünk. Na jó, ez azért nem teljesen igaz, de mindenesetre izgalmas albumokat fogunk hallgatni ebben az évben is, arra mérget lehet venni. Addig is kövessetek minket, és amint lehetőség adódik rá, beszámolunk nemcsak az előbb kivesézett lemezekről, de megpróbálunk minél több újdonsággal szolgálni továbbra is! Stay tuned! ;)

 

A tavalyi évben az általam egyik legjobban várt lemez, a Kamelot új albuma volt.

A sejtelmes cím, a Poetry for the Poisoned, és a hátborzongató borító már előre sejtette velünk, hogy most sem egy vidám, rózsaszín lemezt tarunk a kezünkben.

Előző nagylemezük, a Ghost Opera nagy kedvenceim közé tartozik a maga színházi-misztikus hangulatával.  Ennél az új albumnál, a kis image-váltás arra enged következtetni, hogy keményebb, nehezen emészthetőbb anyaggal lesz dolgunk. Lássuk:

 A lemezt betéve Roy Khan jól ismert „áriázós” vokálja indít, ami pár másodperc múlva átvált egy igen kemény zúzásba.  A „The Great Pandemonium” bizony igen hatásos indítása a lemeznek, a sejtelmesen suttogós versszakok, és a fülbemászó,  szárnyaló refrén igen kellemes számmá áll össze. A svéd Soilwork énekese, Björn Strid is közreműködik a dalban, de csak elvétve hallunk tőle pár háttérhörgést…én sokkal több teret engedtem volna neki, így kb nélküle is így szólna a szám. Pedig jó énekes ő is, akár egy duettet is el tudtam volna képzelni Khannal és Björnnel.

Robogunk tovább, az „If Tomorrow Came „ szerkezetében igen hasonlít a Pandemoniumra, tipikus Kamelot szám.

Egy esős-zajos átvezető után (jó ha van, de jobb ha nincs kategóriás…) érkezik a „The Zodiac”, ami nekem kicsit a Ghost Opera korszakát idézi. Kellemes vokálok, aztán fejrázós refrén.  Jon Oliva is énekel a számban, jól illik a hangja Khanéhoz.

A „Hunter’s Season” a korábbiakhoz hasonlóan zúzós-belassulós szám, Gus G (Ozzy, Firewind) gitárszólói színesítik.

Ezután jön a lemez első balladája, a „House on a Hill”. Khan indítja kristálytiszta énekkel, majd becsatlakozik hozzá (ki más) mint Simone Simons. Az Epica énekesnőjét már a korábbi lemezeken is hallhattuk, ez már hagyomány. Igen szoros kapcsolat van a két banda között, hiszen amellett, hogy az Epica a Kamelot egyik korábbi lemezcíméről kapta a nevét, Simone a Kamelot billentyűsének, Oliver Palotainak a barátnője. Már a Black Halo című albumon lévő „The Haunting” számban is megmutatták, hogy mennyire illik egymáshoz a hangjuk, és most sincs ez másképp. Szerintem a lemez legfelemelőbb száma ez, gyönyörű duett, a végén pedig a flamenco gitáros befejezés (bár nem tudom honnan keveredett az oda?) nagyon ötletes, és kellemes színfolt a lemezen.

Persze túl sokáig nem olvadozhatunk, a „Necropolis” kemény dallamai újra keményebb vizekre visznek, bár sok újdonságot nem mutat ez a szám.

A „My Train Of Thoughts”-nál már kezd egy kicsit leülni a hangulatom. Pedig nem rossz szám, csak kicsit egyhangú.

Egy fokkal izgalmasabb a dallamvilága a „Seal Of Woven Years”-nak, többszöri  meghallgatás után még meg is lehet szeretni.

Elérkeztünk a lemez címadó blokkjához, a négy tételből álló „Poetry for the Poisoned”-hez.  Felcsillanhat a szemünk, hiszen Simone Simons, és Amanda Somerville is asszisztál ehhez a részleghez.

Nem nagyon értem, miért kellett szétdarabolni ezt a számot, hiszen a négy tétel együtt sem tesz ki 10 percet, és azért láttunk már ennél durvábbat is. (mondjuk a Nightwish – The poet and the pendulum  14 perces számát, hogy a Moonsorrow több mint fél órás számairól ne is beszéljünk) Bár a lemez tracklistjén biztos jobban mutat így...

Amúgy egész jó lett, de  a feldarabolás miatt én kicsit többre számítottam.  Viszont nálam nem üti meg a Karma lemez Elizabeth-trilógiáját.

A „Once upon a time” hangulatában visszaidézi a korábbi Kamelot lemezeket,  és ezzel a nótával le is zárul az új anyag.

Még említést érdemel a „Thespian Drama” című bónusz szám. Ez egy akusztikus szösszenet, nekem nagyon tetszik, szépen indul, aztán átvált zúzásba, de nagyon igényes, átgondolt munka.

Összegezve:

Kicsit csalódott vagyok. Nem mondanám a lemezre hogy rossz, de én többre számítottam.  Sok szám elég egyforma, sablonos, kicsit olyan érzésem van, mintha valami újat szerettek volna felmutatni a srácok, de félúton meggondolták magukat, és visszatértek inkább a jól megszokott sablonokhoz. Mint lemez, nem lesz a kedvencem. Akár a Ghost Opera, akár a Black Halo, de még a Karma is jobb, egységesebb. Persze lehet hogy csak több idő kell a megemésztéshez, de egyenlőre így látom. Khan hangja előtt továbbra is fejet hajtok, és a zenekar többi tagjára se lehet egy rossz szavam se.                                                 De mint lemez, nekem kicsit gyenge lett.

Tracklist:                                                                                   

1. The Great Pandemonium
2. If Tomorrow Came
3. Dear Editor
4. The Zodiac
5. Hunter’s Season
6. House On A Hill
7. Necropolis
8. My Train Of Thoughts
9. Seal Of Woven Years
-Poetry For The Poisoned-
10. PT I Incubus
11. PT II So Long
12. PT III All Is Over
13. PT IV Dissection
14. Once Upon A Time                                                                                       bonus: Thespian Drama

~Forrest67~

A cím alapján furcsállhatjátok, mit is jelentsen ez, de remélem vannak köztetek olyanok, akiknek azonnal beugrott a vezető kanadai synthrock banda, a The Birthday Massacre neve. A formáció ismert, és elismert industrial/darkwave körökben, de aki a rockzenét a klasszikus oldaláról tanulmányozta eddig, annak lehet hogy elkerülte a figyelmét ez az igencsak egyedi zenekar.

Legújabb lemezük, a Pins and Needles tavaly szeptemberben jelent meg, és véleményem szerint az együttes legkiválóbb allkotása lett.

Érezhető, hogy most találták meg igazán azt az irányvonalat, amit képviselni akarnak. A dallamok egyrészt egységesebbek lettek (de nem unalmasabbak), kevesebb a kísérletező szándék, ami korábbi éveikre inkább jellemző volt. A maszterelés és az utómunkák is sokkal precízebbek, mint korábban (főleg a gitárokon és a szintiken hallható a különbség).

Az első szám, az In The Dark kellően belecsap a dolgok közepébe. Nincs sok felvezetés, hirtelen azon vesszük észre magunkat, hogy a refrént dúdolgatjuk. A lemez egyik legjobban sikerült darabja a nyitószám, először a 4. pozíciót elfoglaló Control veszi fel vele a versenyt, amit a Shallow Grave követ. Ezeken a dalokon már tisztán érezhető, hogy zeneileg elég sokat fejlődtek a bandatagok.

Ha elérkezünk a 7. Midnight című kissé töltelékszámhoz, eszünkbe juthat, hogy még nem hallottunk olyan lassabb, instrumentálisabb betéteket, mint anno a Red, Black, Blue, Movie és társai. És valóban, most teljesen háttérbe szorultak a kevésbé gyors tempójú számok. Ez egyébként már az előző lemezre, a Walking With Strangers-re is jellemző volt. Én kicsit hiányolom ezeket az elgondolkodtatóbb, alternatívabb dallamokat, de van, ami kárpótol értük. Például a lemez címadó dala. Ezzel elérkeztünk a lemez utolsó részéhez, a Pins And Needles a legfülbemászóbb talán az összes Birthday Massacre szám közül. Az abszolút slágeresség esélyét azonban kiküszöbölik a kiváló gitárriffel az introban. Természetesen nem kell nagyon virtuóz játékra számítani (az amúgy sem illene a zenéjükbe), de az úgy jó ott, ahogy van. A Two Hearts és az utolsó előtti Sleepwalking is ezt az irányt követik, főleg utóbbiban kerül előtérbe az elektromos gitár, ami korábban inkább csak kiegészítő hangszer volt (synthrock bandáról lévén szó). Ez kifejezetten tetszett, most már jobban kihasználják mindkét gitárost. Az utolsó szám, a Secret utal vissza valamelyest korábbi korszakaikra, ugyanis ez a dal tökéletesen elfért volna akármelyik eddig kiadott lemezükön. Nem túl kiemelkedő, ezért kicsit furcsa, hogy pont ezzel a számmal zárták az albumot, valami ütősebbre számítottam.

Összességében elmondható, hogy néhány változáson átesett a The Birthday Massacre zenei világa, többnyire előnyére. Bátrabb gitárjáték, kellemes és "tipikus" szintielemek adják a magját. Sajnos az énekesnő, Chibi egy kicsit visszafogta magát, de panaszra nem lehet okunk. Ha nem is ez az év lemeze, mindenképpen érdemes belehallgatni, még a műfajt kevésbé ismerőknek is.

 

                     1. klip a lemezből: In The Dark

Kencu

 

Elsőként egy számomra nagyon kedves bandát szeretnék bemutatni Nektek, akiket nem rég fedeztem fel az internet forgatagában.

Obsidian Shell a banda neve, 2008-ban tűntek fel a zenei színtéren, Elysia című, első nagylemezükkel.  A jelenlegi felállás: Urbán Alexandra – ének, Csató Henrik – gitár, Kiss Gergő – basszusgitár.

Az első dolog ami szembetűnik, hogy dobos és billentyűs nincs a bandában. Ezeket valószínűleg zeneszerkesztő programokkal oldották meg, viszont ez a végeredményen laikus füllel egyáltalán nem észrevehető.

A másik amit észrevehetünk, hogy bizony egy női énekes bandával van dolgunk. Szimfónikus metál + női ének? Jogosan foghatjuk a fejünket, azt gyanítva hogy ismét egy Nightwish vagy Within Temptation utánzatot fogunk hallani, és mondjuk meg őszintén, már Dunát lehet rekeszteni azokkal az együttesekkel, akik az előbb említett bandák sikerén felbuzdulva nekivágtak meghódítani a színpadot az alábbi elméletet követve:

Zúzós, falrengető metálzenekar, berakunk elé egy szépruhás-angyalhangú-headbangelő énekesnőt, és máris kész a siker. Ez néha bejön, néha nem.

Az Obsidian Shell esetében nekem az előbbi.

Ennek egyik fő oka, hogy az Elysián magyar szövegeket hallhatunk, és zeneileg is tele van nagyon jó ötletekkel.

 

Rögtön a lemez nyitószáma, az ’Ezer év’ megadja a kezdőlöketet. Ebben bizony benne van a zenekar esszenciája, akinek ez bejön, annak a többi szám sem lesz csalódás.

Amit nagyon kedvelek a számokban, hogy nem merül ki a dolog a vers-refrén-vers-refrén-vers-átvezető-refrén-REFRÉN kaptafával, hanem egyszer csak váratlanul átfordul a dallamvilág teljesen más dimenziókba, mintha már egy másik szám szólna.

És a szövegek. A témájuk leginkább az ebben a stílusban megszokott dolgok: egy kis fantasy, egy kis lelkizés, és néha csak egyszerű történetek.

Utóbbira jó példa a lemez második dala, a ’Jégvirág’. Ez kérem, egy varjúról szól, aki éhesen repked a városban, már majdnem éhen hal, mikor egy kislány megsajnálja, és megeteti. Ennyi, nem több.  Viszont ez több mint 6 percben kifejtve, nagyon kellemes zenei megoldásokkal.

A következő számok első hallgatásra kicsit összefolynak, de többszöri hallgatásra mindegyikben fel lehet fedezni valami érdekeset. Általánosságban jellemző mindegyikre, hogy elég pörgősek, kisebb-nagyobb belassításokat leszámítva nem sok pihenőt hagynak, ami nem is baj, mert minek? Majd a hallgatás után lehet töltődni egy kis Enyával ha valakinek sok volt. :)

A 9. szám, a ’Megtört álom’ egy szimfónikus szösszenet, ez az első igazán lassú darab a lemezen, nem túl emlékezetes.

Ezután viszont a ’Farkaskönny’ az egyik személyes kedvencem, nagyszerű refrénnel, és fülbemászó dallammal. (az elején engem személy szerint nagyon zavar az a mű-farkasüvöltés, de ez már csak szőrszálhasogatás)

A ’Búcsúszó’ is egy kellemes nóta, nagyon jó levezetése az albumnak, és remekül előkészíti a befejező számot, a 10 perces ’Misanthropiát’. Kicsit hosszúra sikeredett ez a szám, de mivel nagyon változatosak az énekdallamok, nem fogunk unatkozni ez alatt sem, talán néha a szimfónikus-zúzásoknál érezzük azt hogy ’szép és jó, de most már éneket!!”.

A lemezen bónuszként még helyet kap a ’Jégvirág’ orchestral változata is. Úgy is megvan a varázsa, érdekességnek nem rossz.

 

Összegezve:

Engem nagyon meggyőzött a zenekar. Aki szereti ezt a stílust, bizonyára könnyes szemmel gondol vissza a nemrég feloszlott Alhanára, akik ugyan egyetlen lemezt adtak ki, de az annál sikeresebb lett. Úgy gondolom az Obsidian Shell jó eséllyel töltheti be a magyar „tündérmetálban” keletkezett űrt.

Sok negatívumot ha akarnék, se tudnék írni mivel:

-          Magyarul énekelnek, és ez nálam kapásból egy nagyon jó pont.

-          Első lemez, és ahhoz képest igen jól sikerült.

-          A zenekar ingyen közzétette a neten az albumot, és akinek ezek után van pofája belekötni apróságokba, az dögö ne hallgassa.

 

De igazából kár túlragozni, aki szereti a stílust annak jó eséllyel be fog jönni az együttes, aki meg nem, az így járt.

 A zenekar honlapjáról ingyenesen letölthető az album.

 

01 Ezer Év

02 Jégvirág

03 Álomcsapda

 04 Vadon Rejteke

 05 Csendes Káosz

06 Elveszett Lelkek

07 Vérmocsár

08 Emlékmás

09 Megtört Álom

10 Farkaskönny

11 Búcsúszó

12 Misanthropia

13 Jégvirág (orchestral)

http://www.obsidianshell.com

~Forrest67~

Első témába illő bejegyzésemben az egyre népszerűbb amerikai Stone Sour legújabb lemezéről szólok néhány szót.

Nem ért nagy meglepetés, mikor rápillantottan a tracklistára, a korábbi lemezekhez képest itt is 17 szám szerepel a korongon. A már korábban bemutatott Say You'll Hunt Me után azt vártam, hogy egy valemivel lassabb, kevésbé pörgős lemez született. És igazam is lett.

A nem túl bonyolult dallamvilággal megáldott (ugyanakkor élvezhető) intro után a fiúk azonnal megmutatják, mi is az a Stone Sour-hangzás. A Mission Statement kitűnő indítás, igazi klasszikus Stone Sour dal kitűnő riffekkel, szólókkal és dúdolható énekkel. Az ezt követő Digital (Did You Tell) hasonló irányvonalat követ. A lemezen szereplő 5. szám, a Dying az első Through The Glass, elképzelhető, hogy hasonló ismertségre fog szert tenni. Lágyabb, kellemes dallamok, ritmusos ének jellemzi. A következő kiemelkedő dal az Unfinished. Ez is egy kicsit visszafogottabb tétel, viszont a gitárszóló az, ami kiemeli a többi közül, nem is a nehézsége miatt, egyszerűen csak jó hallgatni. A Hesitate a lemez szerintem egyik legjobban sikerült alkotása. Talán már kicsit túl hatásvadász is, de ezzel együtt eszméletlen. Igaz, nem ér fel a Bother vagy a szalagavatókon is hallható Zzxyz Rd.-hez, de mindenesetre kitettek magukért a srácok ebben a dalban.

Néhány számomra jelentéktelenebb szám után elérkezünk az Imperfect névre keresztelt szerelmi balladához. Akkusztikus gitárok és érzelmes éneklés, Corey már-már túl csöpögősre veszi a figurát. Nem mondom azt, hogy rossz, mert nem az, de szerintem nem nagyon illik a lemez többi nótája közé. A 17. és egyben záró tétel a Home Again, amely szerintem az album egyik legjobb alkotása. Azonnal belopja magát az ember szívébe, a 30/30-150 "Audio Secrecy"-s változata talán. Méltó zárása a lemeznek.

Összességében elégedett vagyok Corey-ék friss lemezével. Habár kicsit visszavettek a lendületből (Ez egyébként a legtöbb mai zenekarra jellemző), azért akadnak a lemezen igazi Stone Sour dallamok. Zeneileg hozták a szokott színvonalat, és megmutatták magukat egy "puhányabb" összeállításban. Csak így tovább, te jó lenne azért, ha a következő lemezen ismét hallhatnánk keményebb témákat is!

Kencu

Üdvözlök minden kedves látogatót induló zenei blogomon! A Lemezfigyelő, mint a leírásban is olvasható, olyan friss és ropogós hazai és külföldi könnyűzenei lemezeket hivatott bemutatni, amik a közelmúltban jelentek meg. Konkrét műfai megkötés nincs, de többnyire a rock és metal műfajokból kerülnek majd ide az új remekművek - vagy éppen csalódások - egy kis elemzésre, értékelésre. Remélem, hogy sikerül majd hasznos információkkal ellátnom a kedves olvasókat, és találnak majd érdekes információt soraim közt. Kellemes böngészést mindenkinek!

Kencu

süti beállítások módosítása